Letűnt korok kövei közt járva gondoltál-e már arra
Hogy éltél volna hétszáz éve?
Ha palotádból kitekintesz, és látod, a mélyben
Gyilkosaid miriádja közeleg? Mit tennél?

Futnál, hogy elbújj?
Várnál, hogy felkoncoljanak?
Veszedelemtől zsibbadtan elmenekülsz?
Színehagy

Oly soká vallottuk, otthonunk a Homály
Ám láttuk-e annak már mindahány arcát?
A hadjárat, mit követtünk, fekete páncélban
Telérek völgyében, körös körbe jár

Rozsdát, merő rozsdát hordunk rég
Megtört a varázs, megtörik a jég
Elvásott vértünk lehull, alatta csontjaink

Hogy azonban a felsőbb és alsóbb rangú világiak közül
Kik fulladtak a mocsarakba és folyókba
Kiket emésztett meg a tűz és kiket vesztett el a kard
Halandó nem képes megmondani

A mezőn és utakon hevertek a holttestek, fej nélkül
Igen sokan a falvakban és templomokban
Hol

Hús-vér tükörképem
Az érzékeken túlról
Az űr mögötti síkról
Megidézem őt
Öltsön testet előttem
Lüktető valójában
Önmagam mása
Kivel eggyé válhatom

Alakmás
Te vagy a szemtelen Tisztaság
Gyűlöllek a karjaimban
Izzó megvetés

Beteljesedés a kísértő

Elmétlen nyomások közt összeroppanok
Álmaimon kívül csak romba omlok
Ugyan állandóan több leszek
Tudásom végül a talajba megy

Nem őrzöm, nem adom tovább az életet
Nem csinálok ide magamból még egyet
Addig építem életem, amíg én akarom
Tagadok, hiszen ember vagyok

Kezeink nem alkothatnak mást
Csak múlandót
Ember nem nemezhet mást
Csak halandót

Az idő vasfogai őrölnek
Állkapcsok közt létezünk
Merenghetünk céltalanul
Végül elharapják életünk

Nincs kivétel, nincs különbség
Nem számít, mi voltál itt
Az elmúlás tükré

A Hét Hegyen tűz gyúlt
Füstje idáig ért
Dacból, gyűlölettel
Forrásuk régibb mindünknél

Szemben a világgal
Kiűzni, mi Idegen
Az Igazak álma
A múlté

Holt nyelven kiáltunk
Mit egyikünk sem ért
Égbe emelt ököllel
Földregyűrt eszmékért

Elfulladt h

De mi a célom? A halált keresem. És miként teszem ezt?
Tétovázás nélkül, eltökélten, hogy itt hagyom e földi siralomvölgyet

Későre jár
Tizenhármat ütött az óránk, minden idők túlvégén
Halálnak fiai, gyűljünk most egybe hát
Gyaur kősziklánk alá

Láss csodát! Repedezik m

A föld színe
Csontokat rejt, ódon kripták sorát
Mint szú az elaggott, elhalt tölgyet
Úgy járják át e vidéket

A föld színétől
Megbarnult, szótalan állkapcsok
Százévek hullottak
Mióta a dicső Fekete Halál itt is trónra tört

Magába nyelte koszorús koporsók szűnte

Holtomiglan hamvadok, egyre kevesebb vagyok
Fénytelenben haladok, szétégek és elfogyok
Jövőm képét feledem, szénné válik mindenem
Szerteszórják testemet hamuszínű egeken

Higany volnék
Szürke és megfoghatatlan
Nincs mi visszatart
Áttűnök élteden
Vonzásod idegen

Higany voltam
Vártam, hogy magához húzzon
Az egyre közelgő mágnes
És forogjon velem minden

Szótlanul tűrve s tagadva
Kimondatlan elhalt
Ami lángra gyújtott s

Az önzés helyére tör egy ábránd a vég után
Néptelenné válni vágyó legfennsőbb céltalanság

Az eszme, minden ellen valahára gyökeret vert
Eltapossa a jövendőt az új világvallás

Elítéltetik, kiben dúl az éntudat
Kiben ösztön lakozik, kiből utód sarjadhat

Egyként mozdul

Borongó förgeteg jő
Maga előtt támadó szeleket űz
Hogy újra törvényt lásson
Erősebb a földinél a felhővilág

Tépett vidék, mi előtárul
Égi torkokból ömlő sár
Villámlás ólomszín mennyből
Holtukban dagadva ázó fák

Majd elvonul a sötétség
Hét esztendő tovaszál

Látlak, néha egész közelről
Melletted haladok, nem érintlek
Veszek beléd messziről
Olvadnék beléd lelketlenül

Nincs út közöttünk
Belém adtad, mit látnom kell
Bennem kaptam, valótlanban
Megálmodtam, mély magamban

Húsod kell csak, ostoba
Engedj válogatni bel

Találj halálnál nagyobb hatalmat
És nem vágyódsz más után
Elmúlsz, ahogy elmúlok én is
Lélekharangok zengenek

Az égbe vésték ezerszer
Felettünk üvölt - hiába
Bolyongsz, mind fentebb vágysz
Annál is, mi mindent táplál

Lényedet éltető világa
Olvasztja saját

A nyári szerelem szétrothad
Üres mélységben ér véget
Az ember egyszerű pillanatai
Számára a legfontosabbak

A napos szerelmek elpusztulnak
Álmomban látott végük előtt
ŐSzi áradatok mossák el őket
Halovány darabok maradtak bennem

Fájsz nekem, csekély, földi semm

Látomás gyötri a gyengét
Tudatszaggató mormolás
Dohos falak nézik némán
A rángatózó kínlódást

A mindenség megnyílása
A kábulat áramlása
A tudat homályba borulása
Révület jövel

A kápolna kövei visszhangozzák
A tudattalanság üvöltéseit
Egyesülés a mocsok

December sötét fátyla
Beborítja a tájat
A félelem újra a szívekbe száll
Hiedelmek kora ez
Róma földje felett
A hatalmas Napisten felragyog

A természet örökzöld hírnöke
Vörös termése mérget hord

A kiválasztott
Kezében jogar, rajta korona
Vér serken a ma

Semmivágyam
Felülről látni a tévútvesztőt
Alant övéké az öröm, övéké a fertő
Evoét üvöltő, állatias nyelven

Magvaik a földre szórják
Önnön magukhoz bálványt emelnek
Nem és nem!
Túl-e már a félúton?
Hová tévedtem?

Hátráló diadalmenet
Legyőzni a kísértő

Ártatlanul
Alig néhány télen túl
Az Égiek első haragja
Szíveket szorongat

Óh, a vihar előtti csend

Átok reánk!
Itt az Ítéletidő
Átok reánk!
Ha törik, ha szakad szakad az ég

Nyári eső, a hírtelen
Légből kapott iszonyat
Jeges tűI belénk marnak